NYÍRI Kristóf

Megújuló felsőoktatás, megújuló tudomány?

A kérdés költői, az olvasó derűlátását szándékozik felkelteni. A valóság: megújulásról jelenleg nem beszélhetünk, a helyzet katasztrofális. A felsőoktatásban az Ortega-i értelemben vett középszerűség uralkodik: a hallgatók nem veszik a fáradságot arra, hogy tanuljanak, művelődjenek, szakirodalmat olvassanak. Őket kizárólag a kreditek érdeklik. A tanárok alkalmazkodnak a hallgatók igénytelenségéhez. Nem képezik magukat, nem készülnek fel óráikra, nem kérnek számon teljesítményt, s népszerűséget hajszolva a legjobb érdemjegyeket osztogatják. A társadalom- és bölcsészettudományok padlón vannak − világszerte; de idehaza különösképpen. Tényleges kutatás nem történik, a publikációk impakt-faktor vadászatok a saját szűk klánokon belül. Mit tehetünk a megújulás érdekében?

A felsőoktatáshoz és tudományhoz hadd tegyem itt hozzá a filozófiát. A filozófia Platón és Arisztotelész óta, a legutóbbi mondjuk száz évig, a tudományokat integráló bölcsesség volt. Immár nem az. A filozófia (amiképp a mára a tudomány is) darabokra szakadt. A döntő filozófiai szakadék az ún. „analitikus” és „kontinentális” között tátong, a megkülönböztetés értelmetlen, és a színvonalas filozófiatörténet szemszögéből tekintve minden alapot nélkülöz; az „analitikus” oldalon belül sok-sok tucatnyi külön klikk létezik, tagjaik abból élnek, hogy egymást idézik. Ha megújulást akarunk, a filozófia megújításával kell kezdenünk.

Ortega − José Ortega y Gasset − nevét említettem, akinek híres La rebelión de las masas c. munkája 1930-ban jelent meg.¹ A tudomány darabokra szakadása már Ortega idejében is nyugtalanító volt, ő így írt erről: A tudomány haladása szakosodást követel, és így „a tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült visszavonulni. … a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. … olyan tudóstípus tűnik fel, amilyenre még nem volt példa a történelemben. Ez az ember csak egy adott tudományt ismer mindabból, amit egy értelmes személynek tudnia kell, és még abból a tudományból is csak azt a kis területet ismeri jól, amellyel kutatóként foglalkozik. Sőt odáig megy, hogy erénynek tekinti, hogy semmiről sem tud semmit, ami kívül esik az általa művelt, szűk szakterületen, és dilettantizmusnak nevezi az átfogó tudás iránti igényt. … a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert, s lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.”

A tudomány számára ma, hangsúlyozza Ortega, „elengedhetetlen az integrálásra való törekvés”. Az integráló erő pedig csakis a filozófia lehet. A filozófiának „nincs szüksége a tömeg támogatására”, és így az átlagtudós támogatására sem. Ortega említi Einsteint, aki „csak úgy juthatott el ragyogó szintéziséhez, hogy előtte elmélyedt Kant és Mach eszméiben”.

Visszajutottunk a filozófia megújításának feladatához. A feladat ma teljességgel megoldhatatlan. Világszerte a filozófia-tanszékek megszüntetését látjuk. Az ok kettős. Egyfelől korunk politikai elitje − mind világszerte mind idehaza − iszonyodik a gondolkodó emberektől, és aligha kétséges, hogy elmélyült gondolkodásra leginkább a filozófia tanít. Másfelől − és itt nem annyira mókás, mint sokkal inkább tragikus ellentmondásnak vagyunk tanúi − amit ma a filozófia tanszékeken (tisztelet a kivételnek) a hallgatók tanulhatnak, az nem elmélyült gondolkodás, hanem ideológiai divatok fogalmi álruhába öltöztetése, pártosodás, érvek semmibevétele. A politikai elit immár olyan sárkánytól retteg, amelynek egyetlen feje sincs, s ha farka talán van is, azt a politikai korrektség tiltja nevén nevezni.

Cikkem elején a felsőoktatás középszerűségét említettem. Megfogalmazásom időszerűtlen volt. Az időszerű megfogalmazás: A felsőoktatás összeomlása a mesterséges intelligencia csodája folytán. Egyfelől valóban csodáról beszélhetünk, amely mondjuk az orvostudomány vagy a mérnöki tudományok terén elképesztő új teljesítményeket tesz lehetővé (s csak remélni lehet, hogy végül nem önállósítja magát), másfelől a mai tömegegyetemi működést egyértelműen ellehetetleníti. Lejárt a kora az online beadott dolgozatoknak, hiszen azokat már nem a diák, hanem ChatGPT írja. Tudjuk, hogy vannak ellenőrzési módszerek a csalás kiszűrésére, és amennyiben a tanár széleskörűen művelt, már technikai segítség nélkül is észrevehet árulkodó jeleket. Ám a tanár általában nem széleskörűen művelt. Az átlagpedagógus pedig a dolgozat értékelésekor nem annak gondolati milyenségére figyel, hanem csalásellenőrző szoftverekre támaszkodik, már ha képes rá. Mi a kiút? A kiút, döbbenetes módon, visszafelé vezet, Arisztotelész peripatetikus iskolájáig, ahol a tanulás személyes beszélgetések formájában zajlott. Azaz a tömegegyetemeknek vége. Újra a face-to-face − akár személyes akár online − szemináriumok idejét éljük majd, és az ellenőrzött fizikai térben írandó zárthelyik és szóbeli vizsgáztatások idejét. Megújulás: tömegegyetemek helyett visszatérünk a magas tudományos és erkölcsi színvonalú kutatóegyetemekhez. Felértékelődnek a téglaépületek, felértékelődik a hely, ahol az épületek állnak, és felértékelődik a hely, ahol a tanárok és a diákok élnek és találkoznak.

De mi lesz az AI világában a tudományos publikálás sorsa? Ha ma egy középszerű − vagy még annál is gyöngébb − kutató tanulmányt kíván közzétenni, azt megíratja ChatGPT-vel. A kéziratot megküldi valamely jeles folyóiratnak, ahol a szerkesztő (tisztelet a kivételnek) AI segítségével kiválasztja a megfelelőnek gondolt lektorokat. Azokat felkéri, s aki a felkérést elfogadja, AI segítségével megírja a lektori jelentést, amely gyakorlatilag mindig pozitív, mivel a ChatGPT barátságos visszajelzésekre van programozva. A tanulmány megjelenik, s a csalás vagy kiderül, vagy nem; nem is olyan ritkán bizony kiderül, a már kinyomtatott tanulmányt a folyóirat visszavonja, a szerkesztő nem szégyenkezik, a szerző sem szégyenkezik, hiszen istenem, ilyen a világ. Mi a kiút? Ismét csak: visszaút korábbi korokhoz, amikor a viszonylag csekély számú kiváló kutató személyesen (vagy, többnyire, levelezés útján − a leveleket akkoriban még kézzel írták) ismerte egymást. Ismerték egymás munkásságát, bizalommal voltak egymás iránt, hitelesítették egymást. A szellem arisztokratái voltak − ne riadjunk vissza az „arisztokrácia” szótól, amely a görög antikvitásban „a legjobbak uralmát” − αριστοκρατία − jelentette. Megújuló felsőoktatás, megújuló tudomány? A jövőbeni megújulás ára a múltunkkal történő tudatos együttműködés.